.jpg)
A nevem Isabella Marie Swan . 20 éves vagyok és jelenleg Londonban tanulok. A szüleim meghaltak egy autóbalesetben, testvérem pedig nincsen. Az életem kész zűrzavar. Már akkor teljesen megváltoztam amikor… amikor… ááááh a fenébe! Gyerünk Bella, ki tudod mondani! Amikor Edward elhagyott. A neve kimondása vagy pusztán csak az, hogy rá gondolok mérhetetlenül nagy fájdalmat von maga köré. A tudat, hogy nem voltam elég jó neki csak azt mutatja, hogy nekem volt igazam abba, hogy ő jobbat érdemel nálam. De az, hogy most elhagyott és hogy boldog valakivel, hatalmas boldogsággal tölt el. Ezután hogy is mondjam... Talán a legjobb szó az az, hogy mikor elment, magával vitte a lelkemet is. Igen ez a legjobb szó. Ezután Charlie-t nagyon aggasztotta az állapotom és úgy gondolta, hogy ha ide hozza anyut Forksba (akkor még ott laktam), talán tud segíteni nekem. Amikor már a reptérről indultak volna vissza, egy kamion elgázolta őket. Miután megtudtam a hírt, egy héten keresztül csak a földön sírtam és magamat hibáztattam a történtek miatt mondván, hogy ha nem csak magamra gondoltam volna és Charlie-ra is figyeltem volna, hogy neki milyen fájdalmas engem így látni, akkor nem kellet volna anyut ide hoznia Forksba és még mindketten élnének. De legalább ők most egy jobb helyen vannak, csak ez vigasztal. Amikor majdnem belehaltam a szomjúságba-éhségbe és a lelkiállapotomba, csoda történt! Egy vámpír tévedt a házba és segíteni akart nekem, de én gorombán visszautasítottam mondván, ki tudja, lehet, hogy embereket öl?! De ő nem tudta, hogy én tudom, hogy vámpír. És addig erőszakoskodott, míg ki nem bukott belőlem, hogy nomád vámpír! Erre ő csak hangosan nevetni kezdett és megnyugtatott, hogy ő is állatvéren él. Utána addig noszogatott, hogy elfogadtam a segítségét. A neve Sara Brandon.
1 hónappal később
Legjobb barátnők vagyunk és arra a döntésre jutottunk, hogy Londonba költözünk, és ott tanulunk tovább. Mindent elmondtam neki Edwardtól a karambolig. Sara nagyon sokat segített a fájdalmaimon, de néha ő is kevés volt betölteni azt az űrt, amit Edward és a szüleim halála okozott. Egy kis lakásban élünk az egyetemtől nem messze. Így éltük napjainkat: én, mint egy roncs ő meg az én lelki szemetesem. Néha a fájdalmaimat egy-egy dalba szoktam önteni. Igen, dalokat írok és zongorázok, vagy csak elénekelem a kedvenceimet. Az összes dalom az érzelmeimet mutatja meg: valamelyik a családról szól, valamelyik a szerelemről, barátságról stb. Egyik nap, mikor mentünk haza a suliból egy kis sikátorban egy vámpírral találtuk szembe magunkat. Ő is vegetáriánus volt és szeretett volna csatlakozni valamelyik csapathoz, de senki nem fogadta be. Sara és közte szerelem volt első látásra, úgyhogy hozzánk csatlakozott. Így ők alkotják a családomat. Sara, Riley, és én. Két vámpír és egy ember. Szinte a testvéreimként tekintek rájuk. Már vagy két éve így élünk: tanulás, dolgozni, otthon, tanulás, dolgozni, otthon, vásárlás (kényszer), de a legjobb barátnőmért bármit megtennék. Mint például most is az autójában ülünk, és nekem be van kötve a szemem, mert ma van a szülinapom és valami titkos helyre visznek! Ebből mi lesz még! Mert gondolom, hogy nem egy kis dologgal készült! De nem akarom elrontani a kedvét, ezért mindenhez jó pofát vágok. Egyszer csak azt hallottam, hogy leállítják a motort. Akkor gondolom megérkeztünk. Ajtócsapódások, becsukódások. Az enyém is kinyílt és kisegítettek a kocsiból. A kendőt még mindig nem vették le rólam, így belém karolva mentünk, vagyis inkább támolyogtunk. Beértünk egy hatalmas épületbe, ahol a zaj alapján nagyon sokan voltak, aztán átmentünk egy olyan helyre, ahol meg nagyon nagy csönd volt. Egy kiabálásra lettünk figyelmesek:
- A 3045. jön! – kiabálta egy mély hangú férfi.
- Mindjárt ő jön – súgta oda Riley Saranak. Miben jövök én? És milyen 3045?!
- Itt az idő – mondta Sara. – Egy, kettő, három – és lekerült a szememről a kendő. A hirtelen fénytől egy pillanatig nem láttam, majd minden visszanyerte az eredeti formáját.
- Na, ne –mondtam elképedve, ugyanis csak most tudatosult bennem, hogy hol is vagyok. Az új tehetségkutató előválogatásán.
- De, de - mondta Sara ugrándozva. – Most végre megmutathatod mindenkinek, milyen gyönyörű hangod van – ölelt meg. Én még mindig lefagyva álltam és csak néztem, mint ahogy a moziban szoktak.
- Nekem ez nem fog menni – dadogtam.
- Ne beszélj butaságokat - bíztatott Riley. – Csak úgy, mint otthon a fürdőben – viccelődött.
- De… de túl sok az ember és a kamera és TV! – Erre a gondolatra lefagytam. TV. Nekem ez sok!
Miközben mi beszélgettünk egy lány sírva jött ki abból teremből, ahova nekem be kell mennem. Jó kezdés, mondhatom… Ekkor egy újabb kiabálásra lettünk figyelmesek:
- --A 3046. jön. – Ugyanaz a férfihang.
- - Ez te vagy – ujjongott Sara. Mi? Ilyen hamar? Be sem melegítettem a hangom!
- Hol van a 3046.??? - kérdezték pánikolva?
- Itt van – szólt Riley.
- Menni fog – Sara.
- És mit fogok énekelni? – értetlenkedtem.
- Azt mi már oda adtuk a hangbiztosítónak – mondta Riley.
- Nincs más választásom? – kérdeztem reménykedve.
- Nincs – szóltak rám mindketten.
Elindultam az ajtó felé, de előtte megálltam és sóhajtottam egyet. A sóhajtást nem tudtam befejezni, mert valaki seggbe rúgott, így beestem az ajtón. De ki nyitotta ki? Ezen már nagyon nem tudtam gondolkodni, mert egy színpadon találtam magam, ami teljesen ki volt világítva reflektorfénnyel és egy hófehér zongora volt a közepén. Egy hosszú asztallal találtam szembe magam, ahol a zsűri foglalt helyet. Végignéztem rajtuk, de az utolsón megakadt a szemem. Ez nem lehet! Ilyen nincs! Erősen megtöröltem a szemem, de még mindig ugyanazt láttam! Edward! Hogy került ide! Hiszen egy vámpír! A régi emlékek csak úgy előjöttek a semmiből:
- Első biológia óránk, amikor meg akart ölni
- Amikor bemutatott a szüleinek
- És a 18. szülinapi bulim, ami katasztrófálisra sikeredett
Szinte majdnem megint rám tört egy sírhatnék, de sikerült visszafojtanom. És ahogy néztem, mintha a szemeiben fájdalmat láttam volna. Nem gondoltam volna, hogy ekkora fájdalmat okoz neki, hogy ha rám néz. Biztos azt gondolhatja most, hogy „jaj, most megint le kell ráznom, különben rajtam fog lógni”.De nem érdekel, meg fogom mutatni neki utoljára, hogy én mit éreztem, sőt még most is érzek iránta. Megbabonázva nézett engem, mintha a világ 8. csodáját nézné, ami engem kissé zavarba is hozott és meg kell mondanom iszonyatosan jól nézett ki. Szokásához híven kócos haja égnek állt. Egy kék inget viselt, ami kihangsúlyozta arany szemeit. Mást nem láttam, hogy nézett ki, mert az asztal eltakarta. Egy hang hozott vissza a valóságba:
- Hölgyem, mivel készült nekünk? – kérdezte egy férfi, aki Edward mellet foglalt helyet.
- Én… én… még én sem tudom… – adtam az értelmes választ.
- Improvizálni fog? – kérdezte gúnyosan egy női zsűritag. Edwardból erre halk morgás tört fel!? Vagy csak süket vagyok!
- Engem a barátaim neveztek be és ezt még csak most tudtam meg. De ők azt mondták, hogy ráírták az adatlapomra az ajánlásnál.
- Celica Westbrook–tól a New Moon – mondta a nő
Most esett le, hogy miért ez a szülinapi ajándékom! Emlékszem, amikor Sara és én beszélgettünk és mondtam neki, hogy ha még egyszer, utoljára találkoznék vele és elmondhatnám Edwardnak, hogy én mit érzek iránta ez lenne az a dal, amiben minden érzésem benne lenne.
- Hát akkor… mire várunk – szólt az Edward mellett ülő zsűritag.
Még mielőtt elindultam volna a zongorához elmondtam, hogy kinek küldöm ezt a dalt.
- Ezt a dalt egy bizonyos személynek küldöm, aki szerintem 100% -ra tudja, hogy róla beszélek –néztem bele mélyen Edward szemeibe. Ő erre csak egy féloldalas mosollyal jelezte, hogy érti a célzást, de a szemeiben még mindig fájdalmat és még valamit talán… ki se merem mondani… szerelmet láttam… ááhh, biztos csak képzelődtem. Leültem a hófehér zongora mögé, beállítottam a mikrofon magasságát és elkezdtem játszani. Ez a kedvencem. Szinte csukott szemmel játszottam a zongorán.
New moon
A végére nem bírtam és elkezdtem sírni, de ezt csak Edward láthatta a távolság miatt. Mindenki meghatottan nézett rám. Felálltam a zongora mögül és visszasétáltam az asztal elé.
- Ugye jól gondolom, hogy ennek a dalnak az érzései igazak rád? - kérdezte az Edward mellett ülő zsűri.
Én készségesen bólogattam, hogy igen. Szinte az összes érzés megtalálható bennem.
- Én úgy gondolom, hogy engedjük tovább – szólt elismerve a női zsűri. – És szeretnék elnézést kérni az előbbi viselkedésemért.
Válaszul csak egy erőltetett mosolyra futotta nekem.
- Szerintem is engedjük tovább – szólt az Edward mellett ülő férfi – Edward szerinted?
Az említett egész végig csak is engem nézett, majd mikor felszólították, csak bólintott, de eközben is csak bámult. Én is egész végig csak is őt néztem, még a dal közben is azokba az aranybarna szemekbe merülve ültem.
- Akkor a pecsétet –szólt Edwardra a nő.
Még a pecsétet is ő adja?!
Edward lepecsételt egy papírt, és ha jó láttam valamit vámpírgyorsasággal ráírt, majd odanyújtotta nekem. Én elmotyogtam egy köszönömöt két szipogás között, majd kisétáltam.
Mikor kiértem, mindenki úgy nézett, mintha bolond lennék. De végül megláttam azt a két embert, akiknek ezt köszönhetem majd jó sok ideig.
Sara vigyorgott, mint a tejbe tök, Riley pedig integetett nekem. Én odaszaladtam és nagyon erősen megöleltem.
- Ügyes voltál – simogatta a hátamat Sara.
- Köszi – szipogtam.
- Egyébként még nem is mondtuk, hogy boldog születésnapot –ölelt meg Riley.
Ott álltunk ölelkezve egy jó hosszú percig, majd Sara zavarta meg a meghitt pillanatot.
- Indulunk haza? –kérdezte mosolyogva.
Lassan elindultunk kifele a tömegből. Közben sara és Riley beszélgettek, én pedig gondolkodtam. Hogy került oda Edward, hisz vámpír! És mostantól minden szombaton látni fogom? A gondolatmenetemet nem tudtam folytatni, mert egy erős szélfuvallat kikapta a kezemből a lepecsételt papírt. Én szaladtam utána és mikor elértem, csak akkor tűnt fel, hogy egy levél van nekem címezve. Ezer közül is felismerném az írását. Edward. Felvettem és elkezdtem olvasni.
Bella!
Találkozzunk a London Eye lábánál ma este 10 órakor.
Beszélnünk kell! Alice-t próbálom lerázni.
Edward
U. i.: Szépen zongorázol és énekelsz.
A levél végén mosolyogtam és azon gondolkodtam hogy elmenjek –e a találkozóra vagy ne. A két énem egymás ellen harcolt:
- Menj el, itt a lehetőség, ragadd meg!
- Ne menj el, ne okozz neki fájdalmat!
- De hogyha nem mész el, akkor nem tudod meg az igazságot, hogyan került oda!
- Kit érdekel az igazság, nekem csak az a fontos, hogy neki jó legyen. Én majd túlteszem magam rajta…
- Persze, túlteszed magad rajta…
Így vívódtam magamban addig, míg valaki a nevemen nem szólított:
- Bella – kiabált Riley. – Gyere már! –utasított.
Lassan elindultam, majd beszálltam a kocsiba.
10 perc múlva
Eldöntöttem, elmegyek, ha törik, ha szakad! De szerintem inkább szakadni fog. Saranak és Rileynak nem fogom elmondani. De Riley előtt elég nehéz lesz titkolni, hisz neki az a képessége, hogy érzi, hogy ha valaki hazudik. Egy biztos: húzós lesz…
Hello!
VálaszTörlésÉn őszintén mondom, hogy azonnal beleszerettem az írásodba és ebbe a számba is :D már negyedjére indítom újra xD most nagyon rákattantam. de most nem ez a lényeg, hanem h szuper sztori!!!!!És alig várom a folytatását!
Imádom!Imádtam minden sorát, nagyon tehetséges vagy "szólóban" is. szal engem tuti érdekelne, és remélem folytatod!
pux
mesi28
Szia most találtalak nagyon tetszik amit ahogy írsz üdv Böbe
VálaszTörlésNagyon tetszik a törid:D:D Remélem hamar felrakod a 2.at:D:D:D:D
VálaszTörlésWow, NAgyon jó lett a fejezet! Én is azonnal beleszerettem!!!!!!!!!!!!
VálaszTörlésNyertetek magatoknak egy új olvasót!!! XD
Siessetek a 2. fejezettel!!!!!!!!!!!!!
Puszi:Anna
szia.
VálaszTörlésén is most találtam meg a blogosat, de teljesen beleszerettem a történetedbe. ugye sűrűn lesz friss, és a 2. feji mikorra várható?
nagyon ügyes vagy, s tovább jó ihletet:P
puszi: Ági (egy új rajongód!)
szia!
VálaszTörléshuuu..még mindig nem bírok megszólalni:)
Ez..ez eszméletlenül nagyon jó:D
Már nagyon várom a második fejit:D
Gratula az első fejezethez:D
puszi: Tina